Kárpátaljai magyar emlékek: 8.Az Árpád-vonal

A nagy bunker bejárata Felsőgerebennél. A bunker bejáratát a háború után többször megpróbálták szétrobbantani, de ez nem hozott sikert, a vasbeton falak masszívan ellenálltak.

A bunker alaprajza. A bunkert egy helyi vállalkozó tette látogathatóvá az elmúlt években. Szerintem számításai beválhattak, ottjártunkkor elég élénk turistaforgalom volt itt.

Mint ismeretes a gigantikus, többlépcsős védelmi rendszert a Magyar Királyi Honvédség építette 1939-től kezdődően csaknem 600 km hosszan Kárpátalja és Észak-Erdély határán, a Kárpátok természet adta védelmi lehetőségeit maximálisan kihasználva. Főként kisebb bunkerekből, lőállásokból, torlaszokból, géppuskafészkekből, lövészárkokból álló rendszerről volt szó. Ilyen hatalmas, 1,5km-es föld alatti járatrendszer kevés van, ezek közül is csak ez az egy látogatható.

Egy kis kiállítás a környéken talált háborús leletekből.

Ez a kórház volt.

A járatokat meghatározott szakaszonként hermetikusan le lehetett zsilipelni, kivédve egy esetleges vegyi támadást.

Ez a legénységi kaszárnya folyosója volt. A bunker önálló víz, szennyvíz és áramellátó rendszerrel rendelkezett, ezeknek árkait bedeszkázták. Itt már nem látjuk a deszkákat.

Szakaszhatár. A bunkerben állandó 8-9 fokos hőmérséklet van, legmélyebb pontján 50m -rel van a földfelszín alatt.

Néhány hosszú, meredek, szűk falépcsős járaton közvetlenül ki lehet jutni az egykor álcázott földfelszíni kijárathoz is.

Természetesen ezeket belülről hermetikusan le lehetett zárni.

Ezt látja az ember  Felsőgerebennél, ha kimászik a bunkerből. Felsőgerebennél nem voltak harci cselekmények. Idáig nem ért el a Vörös Hadsereg. Ezt a részt a hátbatámadástól tartva kellett hátrahagyni.

Egy tipikus kisebb bunker a Latorca-völgyében. Az Árpád-vonal 1944 augusztusától októberéig ellenállt a Vörös Hadsereg nyomásának. Ekkor azonban fel kellett adni, mert a román kiugrás után a szovjet és román csapatok Dél-Erdély felől  meg tudták kerülni a védvonalat. Végső soron  a hatalmas anyagi és emberi áldozatok árán megépült védvonal a szovjetek előrenyomulását egy-két hónappal lelassította. Az ebből adódó időnyereséget azonban a Magyar Királyság semmilyen formában nem tudta  kihasználni, ebből politikai előnyt nem tudott kovácsolni.

A szolyvai emlékpark.
Aligha van szerencsétlenebb sorsú területe a Kárpát-medencének mint a Kárpátalja.  Ha csak egy évet veszünk, itt 1944-ben három nép sérelmére is etnikai tisztogatást követtek el. Először 1944 tavaszától kezdődően két hónap alatt 100 ezer zsidót, Kárpátalja teljes zsidóságát Auschwitzba deportálta  a  náci irányításra tevékenykedő Sztójay-kormányzat apparátusa.  1944. november 15-től kezdték összegyűjteni Kárpátalja magyar és német lakosságát kényszermunkára, a hírhedt "málenkíj robotra". Minden 18-45 közti magyar férfi- a németek közül a nők is- köteles volt bevonulni "háromnapos újjáépítő munkára" a szovjetek parancsára. Természetesen a három nap újjáépítő munka helyett több éves embertelen körülmények közti kényszermunka várt az elhurcoltakra. Kárpátalja területéről mintegy 35 ezer magyart vittek el. Az egyik legnagyobb gyűjtőtáboruk a Munkácstól 25 km-re lévő Szolyva városka határában, egy volt laktanyaépület helyén volt. Itt naponta százak haltak meg a bevagonírozásra várva. Olyan mértékű volt a halálozási arány az embertelen körülmények miatt, hogy a "kvóták" tartása érdekében minden útba kerülő embert  összefogdostak, még ruszinokat is. A kényszermunkára ítéltek közt a magyarok voltak azonban messze a legtöbben. Azok sem voltak szerencsésebbek, akik megélték a Szovjetunió belsejébe történő transzportálást. Mértéktartó becslések szerint is legalább minden második ember odaveszett. Szinte nincs olyan magyar család a Kárpátalján, akinek hozzátartozói közül ne halt volna meg valaki, és még ma is megrendülten beszélnek a leszármazottak a történtekről. A szolyvai emlékmű az egyik tömegsír közelében épült fel. Mellette egy benzinkút van, aminek 1960-as évekbeli építkezései során mindenki számára megdöbbentő mennyiségű emberi maradványt találtak.